„A múltnak méhiből…”

Az egész környék ismerte. Pedig csak egy alig-alig látható, s nehezen járható ösvény vitt el arra. A gyerekeknek tiltották, hogy arra menjenek, a legények mégis feljártak oda. Régen bátorságból, legénykedésből, manapság meg… – ki tudja, mi okból. A kalandvágyókat, a kalandjaikkal dicsekvőket mindig is vonzotta az a hely.

Ahonnét szél jött, nyáron hűs, hogy a valahai pásztorok oda húzódtak egy kis frissülésre, télen meg meleg, hogy aki járta akkor is a hegyet, annak jólessen. Csakhogy néha nem friss lehelet jött, hanem bűzös, zápos, néhányak szerint kénszagú. Az Ördög, a Sárkány, vagy csupán a rossz szellem lihegett ki a lyukon. Mert csupán annyi volt. Egy rés a bozóttal benőtt sziklafalon, vékony embernyi, s nem magas. Éppen ezért húzta az a rés a legénykéket meg a gyerekeket. Azok átfértek, könnyedén. És ha átfértek: eltűntek.

A múltkoriban is – az időseknek mintha csak ma lett volna –, a hatvanas években odament három gyerek. Ketten fővárosiak voltak, két testvér, egymáson vitézkedésben túltenni akaró fiúk, akik a nagyanyjuknál üdültek itt. A helybéli legényke mutatta a helyet a két pesti srácnak, hadd ámuljanak. Mert az a hely még nyári napfénynél is félelmetes volt. A réti legelőt, a lombos erdőt elhagyva girbegurba csapáson lehet feljutni oda, át a komor, zizegős és mindig sötét fenyvesbe, ahol kíváncsian bókolnak a föld felé a fák, s mindig hidegebb van. Ott, a sziklafalon, amit sokan észre sem vennének, tüskés bokrok között egy darabon sötétlik a szikla. Az a rés. Az egyik pesti meg a kalauzukul szegődött helyi bebújt. A kisebbik pesti srácot bőgő masinának nevezték, s kint hagyták – így tudták meg a falusiak, mi történt. Rohantak fel keresni, mihelyst a síró gyerek a faluba leért, de férfiember nem juthatott át a keskeny résen. Csak lekiálthattak, s várták a feleletet. Szívdobogva várták, de csak a visszhang jött. Feljebb, a hideg vizű karsztpatak forrásánál is próbálkoztak bejutni-lejutni, de ott sem engedte a hegy, hogy belé menjenek. Aztán estig világítottak a barlangba, de: semmi! Akkor értek oda a segítségül hívott katonák, akik csak azt tudták csinálni, mint a falusiak. Világítottak s kiáltoztak. Az egyikőjük rádiózott a laktanyába, hogy hozzanak robbanószert, de a falusiak erre kétségbeestek. „Hogy is ne, hogy még többeket nyeljen el az átkozott hegy!”

A két legényke napok múltán sem került elő. Megint katonák jöttek, meg egy rendőr, s velük munkások, akik szögesdrót fonattal varrták be a rést, hegybe fúrt kapcsok közé, hogy senki be ne mehessen ezentúl.

Aludt a hegy. A legendák nem. Tudni vélték, régente nem volt ilyen gonosz az a hely. Tatár, török, vagy császári zsoldos elől oda fel menekült nem csak a falu, hanem a fél környék. Akkor is már girbegurba volt a barlang, s veszélyes, ezért nem mert senki idegen utánuk menni. Aztán ’44-ben ide ért a front, menekültek az emberek a háború, az öldöklés elől. Meg az oroszok híre elől. A barlangba, amelynek akkor még nem ez volt a bejárata, hanem egy nagyobb, feljebb.

Már nagyon kevesen mesélhetnek azok közül, akik ott jártak akkor. S azok is akkoriban tizenévesek, vagy még fiatalabbak voltak. Mégis van, aki emlékezik, hogy még kápolna is van, úgy bizony, kőbe vésve, szépen faragva, oszlopokkal, s oltárral középen. Bár lehet, hogy oltár nincs, de kőbe faragott Krisztus-kereszt biztosan van.

Saját papjuk nem volt. Kicsiny a falu, meg a mellette lévő is. A nagyobb község papja a saját nyájával tartott. Ezért egy idős ember azt javasolta, menjenek a kőkápolnába imádkozni. De néhányan mondták, fura ez a kőkápolna, itt bent, a hegyben. Ki véste ezt ide, és mikor?

A tanító úr, ki velük volt, használta a lámpást, pedig morogtak sokan, hogy pocsékolja a drága petrót, de ő csak bújta a titokzatos kápolnát és környékét. Egyszer nagy lelkesen jött vissza, hogy rovásírás jeleket talált, régi magyar írást. És ez azt jelenti, amiről az egyetemen – mert szemesztert járt Szegeden, történelem szakon – suttogtak, hogy Koppány vezér nem pogány volt, hanem keresztény, de nem keleti rítusú keresztény – amely és a nyugati között akkor még nem volt olyan ellenségesség, mint későbben –, hanem őskeresztény. Vagy ókeresztény. Ókatolikus volt.

Az édesanyja, mert hiszen a tanító helyi volt, ránézett, s szomorúan mondta: „Jaj, fiam, a papok másként mondják, ne avatkozz te bele!”

„Meg a történelemkönyvek sem így tudják!” – nevetett fel döcögősen, s mindig, mindent jobban tudón a legmódosabb gazda, akinek még érettségije is volt. Ezért magát úrnak mondta, s nem csupán a harminc holdja, s 200 tő szőlője miatt.

A tanító viszont nem hagyta magát. (Most nem!) Beszélt arról, hogy a magyarság büszke, győztes népként jött ide, a Kárpát-medencébe. Nem menekültek senkitől sem legyőzetve, hanem foglaltak maguknak furfanggal hazát. Vagy karddal, ha az kellett! A magyarság, mint törzsszövetség, különböző nyelvű törzsek szövetsége érkezett a Kárpát-medencébe. Ami összekötötte őket, az a magyar nyelv, nem csupán kommunikációra, hanem tudatra. Magyarságtudatra. S küldetésre: aki magyar, az úgy is viselkedjék! Hogy más miatta is nézzenek fel a népre!

„A tanító beivott” – mondta erre a borosgazda, aki mindig a sajátját kortyolgatta. (Másnak meg nem adott.)

A módos gazda felnevetett, egyetértett. De mások biztatták a tanítót. Különösen a szegényebbek, kiknek betevő falatjuk nincs, de magyarok!

A tanító mondta, hogy a honfoglaláskor, s utána sokáig minden magyar gazdag volt. S a nem magyarok többsége is.

A tanító hátra mutatott, a barlang méhébe, a sziklák közé faragott isten háza felé. Ahol Krisztus, a magyarok istene, Boldogasszony anyánk gyermeke lakozik, lelkiekben.

A tanító szerint a nyugati papok és a velük jött lovagok ezt a magyar vallást, a szintén keresztényt irtották ki. Mert ez volt az érdekük! Hogy ők, a nyugatiak legyenek itt a papok s a birtokosok.

Vita lett volna, háború talán bent, a barlangban, de a háború igazából odakint volt. Felmorajlott egy harckocsi ágyúja, lent, a faluban, s erre mindenki sírósan tapadt össze, vagy hozzá a csöpögős falakhoz. Csend lett, majdnem addig, míg a front tovább nem vonult.

Mikor az emberek kimentek, fontosabb dolguk is volt, mint a magyar múlt. A legfontosabb a jelen. Az élet, megint. S nem sejtették, vagy csak kevesen, hogy gonosz módon ott várakozik a jövő. Álságosan ígérve mindent, s adva aztán helyette szájzárat.

Mégis volt, aki beszélt. ’56-ban állítólag volt, aki a barlangba ment. Az a hatalom szerint csakis bűnös lehetett, hiszen megrettent a „hős, szocialista szovjet katonáktól”. Megrettent, megint.

A barlang nagy száját berobbantották. A tanítót meg elvitték, hogy ne lássa senki többet.

Már-már elfelejtődött az a barlang, amikor tegnap barlangkutatók jöttek erre, s kíváncsivá tette őket a legenda. Meg a rés. Kézi fúróval és csákányozással kiszélesítették, hogy bemehessenek. De vigyázat! Széles mélység tátongott a bejárat mögött. A barlangászok leereszkedtek, s találtak sok állatcsontot, meg emberit. Két, fiatal legény lehetett az. Kiemelték az emberi csontokat, hogy szentelt földben pihenjenek ezután. S mentek a barlangkutatók tovább a barlang mélyére, vízzel öntött szifonokon túl, szűk, vagy éppen tág termeken, cseppkövek között. A sötétségben. Hogy aztán visszatérjenek, s hallgassanak.

A kutatók távozása után a barlangnyílást bebetonozták. Hogy a múltnak méhiből semmi se kerüljön elő…