Beküldte Petrusák János - szo, 12/19/2020 - 18:44
Reggel. A szokott. Civilizációs rituálékkal. Ez már-már olyan, akár a vallás: hinned kell benne. Nem tudod, hogy miért, de ha hiszel, akkor… Valami van. Vagy lesz. Szép a napod. Nem csak rutinból elmorogva.
Óra: csörög, mikor kinek. Lenyomni kell. De úgy tenni, mintha aludnál még. Aztán két, maximum három perc múlva kelni, mégis, mert muszáj. Ahogyan a papucskeresés és nem találás. Ha kutya van, arra kiabálás, ha nincs, akkor gyerekre – nem baj, ha az felnőtt, de minek él a mama-hotelben. Ha gyerek nincs, házastársra, ha az sincs, magadra ne, sose, hanem négy falra, ferde képre, szomszédra, akváriumra, de morogni kell. Harci lázba, állapotba hozni magad! Mert máshogy nem lehet. Aki gyenge, az gyenge. És legalább már te ne mondd magadra, hogy az vagy!
Fürdőszoba: kinek mit jelent. Meg mennyi időt. Aztán mindenképpen káromkodni kell, mert már késel.
Házból kirohanni, mintha tűz lenne, rohanni, mint aki az olimpiára startol, a buszmegállóba. Vagy villamoshoz, metróhoz, HÉV-hez, akárhová. (Ez a novella róluk szól. Nekik szól. És nem a taxizó, limuzinos, magánhelikopteres, autós, vagy kerékpározós többiekről.)
Megálló. Nekünk. Ahol meg kell állni. Végre szusszanni, vagy idegeskedni – mi vár rám ma, mi a jobb, ha megsejtem, vagy nem is sejtem – mit felejtettem el, ami csak nem jut az eszembe, vagy egyszerűn csak töprengek. Bambán, magamon. Életemen. Álljak be a sorba.
Csupa filozófus itt körülöttem. Várjuk a sorunk. (A sorsunk.) Hogy jön valami, amire felszállhatunk. Mert jönni kell. Ahogy másodpercre másodperc, aztán perc, s nap, s év és élet.
Most mi vagyunk ott. A megállóban. Amely itt áll – érdekes lenne egy megálló-történelem – vagy száz éve. Amikor kezdődött a tömegközlekedés.
Állunk. Várunk. Egymásra nem nézünk, mert minek. Ki ne lógjunk már.
Aztán megjön. És mi felszállunk. Állunk, mégis megyünk. Közlekedünk. Tömegesen.
Körbepillantunk. Még mennyi hely van? Pedig sose ülünk le, mégis körülvizslatunk. Szabad hely, vagy szabad lány, pasi – kinek mi kell – után. De csak persze – nyílt tekintettel – helyet keresve. Magunknak. Mert az kell. Hogy legyen. Helyünk. Nekünk. Ami ideiglenesen a miénk. S ha van, akkor se foglaljuk el: mert minek. Az már volt valakié. Már reggel beleizzadt. Vagy csak hagyta egyszerűen, nem láthatóan is láthatón a nyomát. Tudjuk, hogy ott volt.
Ott kellett lenni, mert nem vagyunk egyedül. Minimálisan ott van velünk a járművezető. (Ha az nincs, s megy a jármű: baj van. Vagy csak ez egy fantasztikus novella.)
Tehát még egy, minimum egy ember, velünk.
Nézzük. Mert magunkat nem tudjuk, nem akarjuk.
Nézzük-látjuk, aztán sokadszorra – kinek mennyire sokadszorra – felismerjük.
Akkor ismerős. Majdnem. Mert még ismeretlen. Hiszen az. De már várjuk az arcokat. A járművezetőt, s megjegyezzük, fejben, lélekben, ha nem az jött. Az új arc hogyan vezet majd, hogyan gyorsít és fékez… Vagy egyáltalán, fékezni fog?
És a többiek. Az arcok, az alakok. Akik vannak. Az ismeretlenek, de mert minden reggel vannak, vagyis minden munkás reggel, ezért felismerjük őket. Számon tartjuk. Tudat alatt. Mert tudatosan adatkezelési szabályzást, humán arcfelismerési rendszerrel – ilyen rosszat magunknak! – nem akarunk.
Tehát tesszük, mintha nem tennénk. A felismerést.
Arcok, mögötte sorsok. Emberek. Fantázia-torna? Melyik arc milyen sors? Lehet.
A fiatal lány duzzog, aztán felszáll hozzá a pasija, s már boldog. Vagy éppen inverz a történés: összevesznek hangosan, vagy kevésbé hangosan a szemünk előtt.
Sokan nem zavartatják maguk. Van, aki eszik, a másik sóhajtozik, a késői, vagy épp’ korán kezdő részeg hortyog, motyog. Egy idősebb nyög. Más sopánkodik.
Korok, nemek, ruhák, meg más kellékek, arcok, sorsok.
Együtt utazunk. Valameddig. Ha holnap nem szállsz fel, már megjegyzem. Magamban. Tudat alatt. S remélem, azt is megjegyzi majd valaki, legalább egyvalaki, ha… Engem többé nem lát.
Megjelent:
IRODALMI JELEN
XX. évfolyam, 223. szám, 2020. május
Kategoria:
Címkék:
Műfaj: